A tizenharmadik történet

Melankolikus, elgondolkodtató, szép-szomorú történet.

 Margaret Lea kisasszony egy angol kisvárosban éli nem túl izgalmas életét. Édesapjával egy antikváriumban dolgoznak. Egy nap furcsa levelet kap Miss Wintertől, aki felkéri, írja meg az ő életrajzát. Margaret kideríti, hogy bár sokan írtak már az életéről, karrierjéről, úgy tűnik mindannyiszor más változattal lepte meg a közönséget. A lány elindul a nő házába, ahol még több titok, meglepetés és szellemi kaland vár rá.

Robert William Buss – Dickens’ Dream

 „- Látta valaha az a Dickens-képet a dolgozószobájában? Azt hiszem, egy Buss nevű ember festette. (…) Dickens azon a képen az íróasztalától egy kicsit hátrébb tolt székén ül elszunnyadva, csukott szemmel, fejét előrehajtva. Házi papucs van rajta. A feje körül a könyveiből vett szereplők lebegnek a levegőben, mint a szivarfüst; néhányan ott tolonganak az íróasztalon heverő papírok felett, mások mögötte tömörülnek vagy lefelé mozognak, mintha azt hinnék, hogy képesek a saját lábukon járni a földön. És miért ne?Őket ugyanolyan határozott vonalakkal ábrázolták, mint magát az írót, úgyhogy miért ne lehetnének ugyanolyan valóságosak, mint Dickens? (…)
(…) Azért emlékszem rá olyan jól, mert azt a módot tükrözi, ahogyan én éltem le az életemet. Becsuktam a dolgozószobám ajtaját a világ előtt, és saját képzeletem szülte emberekkel zártam össze magam. Csaknem hatvan éven át büntetlenül kilestem azoknak az embereknek az életét, akik nem is léteznek. Gátlástalanul bekukucskáltam a szívekbe és a hálószobákba. Vállak fölé hajoltam, hogy kövessem a tollszárak mozgását, amint szerelmes levelet, végrendeletet vagy vallomást vetnek papírra. Figyeltem, ahogyan a szerelemesek szeretnek, a gyilkosok gyilkolnak és a gyerekek szerepet játszanak. Börtönök és bordélyházak tárultak fel előttem; vitorlás hajók és tevekaravánok szállítottak tengereken és sivatagokon keresztül; évszázadok és földrészek tűntek el egyetlen intésemre. Kilestem a hatalmasok gonosztetteit és tanúja voltam a szerény emberek nemességének. Olyan közel hajoltam az ágyban alvókhoz, hogy talán még a leheletemet is érezték az arcukon. Láttam az álmaikat…

…Az én dolgozószobám még hemzseg azoktól a szereplőktől, akiket még megkell írni. Képzeletbeli emberek, akik életre akarnak kelni, akik rángatják a ruhámat és kiabálnak: „Most én következem! Gyerünk! Én vagyok soron!” És nekem választanom kell. Ha pedig választottam, akkor a többiek tíz hónapig vagy egy évig pihennek, míg be nem fejeztem a történetet, aztán megint kezdődik az ordítozás…”